Mokush Ride - Börzsöny, a sár vajon mi?

Ősszel a Bike Jam fesztiválra készülve (ahol a Mokush márka kiállítóként volt jelen), az jutott eszünkbe Enivel, hogy tartsunk egy tombolasorsolást. Összekötnénk a vicceset az izgalmassal és a tombola szelvényekkel értékes ajándékokat, pl. Mokush táskákat, pólókat, és néhány szerencsésnek egy bikepacking hétvégét sorsolnánk ki.

Egész nap lehetett sorsjegyet vásároli a standunknál. Ahogy közeledett a húzás ideje, zsongtak be az emberek, mindenki akart még egy utolsó szelvényt, hátha pont az lesz a nyerő. Szép kis tömeg gyűlt össze a standunk előtt és kezdetét vette az idegek játéka. Valószínűleg a fáradtságtól, de sosem akart a sorsjegy színe azzal passzolni amit én mondtam. A piros zöld volt, a zöld meg kék. Néhány kör után kezdte felfogni az agyam, hogy mi a dolga és helyreállt a rend. Szerencsére a közönség viccesre vette a dolgot és nem lett lincselés a vége, mint 1995-ben Csokonyavisontán a fődíj sorsolásakor, a “18 váltós” MTB-ért, amikor szegény műsorvezetőn akarták elverni, hogy miként lett ugyanaz a szám két embernek is eladva. Fogytak az ajándékok, nőtt a boldog mosolyok száma, öt szerencsés(?) pedig összeválogatódott (ez a dallamos magyar nyelv…) egy felejthetetlen bikepacking hétvégére melyet én voltam hivatott megszervezni. Mondanom se kell, hogy a vicces jelenetek azután sem szűntek, hogy már képes voltam összepárosítani a színeket a fejemben, a túrára helyet nyert egy 8 éves forma kislány, aki nem annyira szerette volna elfogadni a túra helyett az ajándék pólót és közölte, hogy ő bizony jönni akar az erdőbe aludni, majd ezt még megkoronázta a pillanat, amikor a fődíjat megnyerte az 5 éves keresztfiúnk, de ezek már egy másik történethez tartoznak.

Fotók: KLND

A túrára a Börzsönyt tűztem ki célul, nem csak önző módon azért mert itt lakom és közel van bejárni, hanem mert sokan nagyon nem, vagy csak felszínesen ismerik. Rengeteg klassz, alig járt ösvénnyel és úttal rendelkezik és a turista forgalom is jelentősen kisebb, mint a Pilisben például. A fesztivál után elkezdtem bejárni a pontos útvonalat. Igyekeztem a Börzsöny legszebb részeit felfűzni, ismeretlen kilátóhelyeket, völgyeket, jelöletlen ösvényeket, elfeledett erdei utakat válogattam. A hidegre való tekintettel még egy klassz zárt bivakhelyet is találtam, ami ki szerettem volna bérelni. Azonban úgy hozta az időjárás és az elfoglaltságok száma (se szeri), hogy tavaly ősszel nem tudtuk megtartani a kintalvós bringázást. Fájó szívvel át kellett tegyük 2022-re. Most tavasszal várnom kellett, hogy annyira felmelegedjen éjjel is, hogy nem harap meg minket hajnalban a mínusz, de végül sikerült kiválasztani egy hétvégét ami a legtöbb embernek jó volt, köztük nem utolsó sorban nekem is.

Hát innen indul a hétvége sztorija kedves olvasó. Az erdőben járva még egy héttel az indulás előtt is szuper körülméynek voltak. Kicsit túl száraz is volt, de bringásként nem tudok minig azonosulni paradicsomtermesztő énemmel, és töredelmesen bevallom, hogy azért tudok örülni az esőmentes napoknak. Aztán ahogy az lenni szokott (vagy csak én vagyok peches), pár nappal a kitűzött dátum előtt esni kezdett az eső. És csak esett. Ekkor már két dolgot is tudtam. A: Ha megpróbálom átrakni a dátumot, akkor úgy fogok járni mint a csokonyavisontai tombolasorsolás konferansziéja, B: Mivel nem fogom átrakni, sarazni fogunk. Ahogy közeledett az indulás napja, úgy romlottak az esélyeink az időjárás tekintetében.

Meg is írtam a fiúknak, hogy esőruhával midenki készüljön, mert arra biza szükség lesz, de erőst. Az esőruha nem csak azért tesz jó szolgálatot, mert ha esik, akkor nem fázol meg, hanem a mocskot is kívül tartja és nem leszel koszos. Az esőruha egy dolgot nem tud, bármíly meglepő is, szárazon tartani. Én azt gondolom némi outdoor és bringás tapasztalattal a hátam mögött, hogy olyan nincs, hogy valami fekete-fehér is, meg színes is. Vagy-vagy. Ugyanígy nem tud egy felszerelés lélegző és teljesen vízzáró is lenni, a hálózsák télen kellően meleg, nyáron pedig hideg lenni (az a bunda), az ultralight cuccok könnyűek és nagyon strapabíróak lenni. Egyszóval az esőrua nem azért kell, hogy ne legyél vizes, mert az leszel a saját izzadságodtól (paprika a fóliasátorban efektus), hanem, hogy ne hűlj ki a nedves ruháidban. A tetemes csapadék mellett a hőmérséklet is zuhant lefele, és hűvöske hétvége várt ránk, csípős hajnallal. A kint alvás fix volt, a bivakolás teszi azzá az élményt, ami. Időm se lett volna már bivakszállást foglalni, meg azért már na! Kell az az élmény!

Szombaton reggel korán keltem, száraz fát pakoltam a kocsiba, előhalásztam a bográcsot, felmálháztam a brigámat. Az volt a tervünk az estére, hogy mivel Eninek egész nap dolgozinia kell csak este fog a bivakhelyre jönni és meleg vacsorával vár minket. Kocsival elhozza azokat a cuccokat, amiket nem feltétlenül akartunk vagy tudtak egyesek a bringán cipelni. Téli hálózsák, nem feltétlenül bikepacking kompatibilis méretű sátrak, száraz ruha. Lehet, hogy lesz olyan köztetek aki azt gondolja, hogy ez koca-bikepacking, instant-bivakolás. Kicsit az, de úgy voltam vele, hogy senkit nem akarok otthon hagyni azért, mert nincs olyan felszerelése, ami bringán különösebb szívás nélkül szállítható. A történet szempontjából kimondottan jól jött, hogy könnyebbek voltak a bringák. Este 6 körülre beszéltük meg a mátkámmal a találkát a Kenyeres Balázs-forrásnál. Addigra mi is odaérünk kényelmesen. A vacsit már pénteken megfőztem előre, vegán chilis bab Minnesota módra, Scott Jurek receptjéből, csak melegíteni kell majd a helyszínen.

Az eső persze nem elállt szombat reggel, hanem egyre jobban rákezdett. A teraszon vártam a fiúk érkezését. Elsőként Zsolti és Matyi gurult be. Gyorsan megkínáltam őket egy forró teával, de igazság szerint nem agodalmat, hanem huncut csillogást láttam a szemükben. Mint az ovis, aki gumicsizmát húzott és a pocsojákba készül játszani. Ha két magunkfajta bringás összekerül, végtelen hosszú ideig képesek alkatrészekről, szabványokról, fejlesztésekről, versenyekről, egyszóval minden olyanról beszélgetni, aminek bármi köze van a kerkpározáshoz és a bikepackinghez. Mi meg háram voltunk, ami rögtön másfélszeres szorzót jelent. Aztán megjött előbb Marci, és végül Joss is. Minden bringára felkerültek a szükséges táskák és motyó, az esti pakkok a kocsiban landoltak, mi meg vártuk a teraszon, hogy csillapodjon. Én közben picit átrendeztem a nyomvonalunkat. Sajnos kénytelen voltam kivenni izgalmas offroad szakaszokat, ha nem akartam, hogy nyakig süllyedjünk a sárban, vagy rettenetes, kínszenvedésesen lassan haladjunk.

Hát elkezdődött!

Aztán 11 után csillapodni látszott és kiadtam a “parancsot” a nyergelésre. Még egy gyors csapatfotó az udvaron és nekilódultunk. Kismarosról kifelé menet már nem esett egy csepp sem. Hűvös volt, de nem vészes. A falu határában két őz futott versenyt velünk, majd száguldott át elöttünk a bringaúton olyan sebességgel, mintha éhes gepárdok üldözték volna őket. A bringautat magunk mögött hagytuk és terepre váltottunk egy időre. Hamar kiderüt, hogy kinek a gumiválasztása bizonyult a legjobbnak. A csapatban volt 3 gravel bringa változatosan agresszív gumikkal, és két acélvázas monti hasonló paraméterekkel. Joss Nobby Nic gumija bizonyult természetesen a legkraftosabbnak a körülményekhez.

A Kóspallagra vezető úttal párhuzamosan az erdőben másztunk komótosan Törökmező irányába.

A tetőről a Divide-ról is ismerős Kövesmezői úton jutottunk Nagymaros fölé, ahonnan elkezdtünk felmászni a Julianus-kilátóhoz.

A szeles, hideg időben nem maradtunk sokáig, egy gyors videózásra, fotózásra és nasizásra szorítkoztunk csak. Várt ránk a Mókus Söröző Zebegényben. A kék terepkerékpáros útvonal kellően sáros volt, így a faluba, mint 5 kis varacskosdisznó érkeztünk meg. Még útközben ketten elöl belehajtottunk egy marha mély sártócsába (amiről kívülről nem látszott természetesen, hogy az). Én gumicsizmát húztam reggel, és abban indultam útnak, így engem kevésbé viselt meg a dolog, de szegény Joss mellettem lábszárközépig süllyedt mindkét cipőjével. A Mókus Söröző nem kapott egyelőre Michelin csillagot, szerintem nem is nagyon törekszenek rá, így náluk nem ritka vendég a tökig sáros túrázó. Éppen ezért nem is szaladt fel a pulzusa a pultos hölgynek, mikor becaplattunk a sáros cipőinkkel a kocsmába. Itt egy viszonylag hosszabb szünetet tartottunk. Volt aki cipőszárítással, volt aki egy üveg barna sörrel és esetleg melegszendviccsel foglalta el magát. A jó hír az volt, hogy továbbra sem akart esni, és bár nem pont ilyen időjárásban szerettem volna a túrát megtartani, annyi kiderült, hogy a kalandnak nem lesz híja és a csapat sincs cukorból.

A név kötelez!

A csapat. Volt köztünk rutinos, hard core bikepackinges, volt terepen is sokat bringázó, de a kempingezés részében kevésbé sok tapasztalattal bíró. Volt országútról gravelre nemrég átigazolt, a terepbringázássall és bikepackinggel újonnan ismerkedő résztvevő, és pianoban bringázgató, utoljára gyerekkorában sátrazó résztvevő is. Szép színes csapat voltunk. De épp ez az izgalmas ezekben a túrákban, amiből sorozatot kívánok csinálni, hogy olyan emberek is bátran eljöhetnek, akik még nem profi bikepackerek, mert itt lehet kérdezni, nem ciki valamit nem tudni, és biztonságos keretek között lehet tanulni, fejlődni, tapasztalni.

Az események nevét még nem sikerült megtalálni. Illetve volt egy szerintünk remek név a “Vadhajtás”, de ezt kicsit elengedtem némi kellemetlen párhuzam miatt. Bumm, szívtál! Lesz idővel helyette másik név. Na de vissza a sztorihoz! A kellemes szünet után Zebegényt magunk mögött hagytuk és egy erdészeti úton kanyarogtunk Kóspallag irányába. A terep jól járható volt, a tető bitang szeles. A Márianosztrát és Kóspallagot összekötő aszfaltúton folytattuk utunkat. Egy gyors kulacs töltés után Kóspallagon folytattuk utunkat a Kisinóci turistaház irányába, majd egészen fel a rakodóig, ami egy jó kis hosszú, és szenyó mászás. Nem túl meredek, cserébe hosszú és a sok kanyar miatt nem látod a végét. De legalább volt lehetőségünk beszélgetni egy kicsit.

A sárga bringás ösvényen gurultunk le Kisirtáspusztára. Itt kezdődtek a patakátkelős kalandok. Azokon a gázlókon ahol két héttel ezelőtt a KLND csapatával úgy tekertem át, hogy szinte vizes se lett a cipőm, most sártól barna, sebes patak zubogott alá. Volt aki a köveken ugrálva, volt aki a bringáját a patak fölött átadva, majd egy farönkön átmászva jutott a víz hasznosabbik oldalára. Én könnyű helyzetben voltam a gumicsellóban, nem kellett félnem, hogy beázok.

Nagybörzsöny csak egy “touch and go” volt, épp hogy átgurultunk a falu szélén. Egy számomra sem ismert erdészeti, hajdan betonnal burkolt úton hagytuk magunk mögött a Börzsöny egyik leghangulatosabb kis zsákfalvát. Muszáj voltam variálni az útvonalat az utólsó pillanatban a sár miatt, így olyan utak is bekerültek, amiket nem jártam be előtte. Hiába, szükség törvényt bont.

Ekkor hívtuk egymást Enivel. ¾ 5 felé jártunk időben, mondtam neki, hogy 6 körülre ott leszünk. Csak kicsit tévedtem ezzel kapcsolatban. Nagybörzsönyből Kemencére (ami fölött a mi bivakhelyünk is volt) két módon lehet eljutni. Közúton, ami forgalmas, tele van bukkanókkal ezért kerékpározásra igencsak veszélyes, vagy terepen, kb. egyfajta útvonalon (aminek értelme van kerékpárral). Legalább is egy idő után nincs variancia, vagy átmászol a hegyen az ösvényen, vagy nem mész Kemence-Diósjenő között fekvő völgybe. Mi márpedig nagyon is oda akartunk menni. Ott várt a száraz zokni, meleg vacsora (és hideg sör), és pihenés. Kezdtünk lassulni a fáradtság és a sár miatt. Volt egy combos tolós szakasz, majd egy igazi, dagonya ereszkedés. Egy dolog, hogy te merre akartad, hogy menjen a bringa és egy másik dolog volt, amerre valójában mentél. Ott benyaltunk egy leesett láncot, amit a sár lökött le a tányérról. Lepucolgattuk, lemosogattuk a kulacsunk vizével és tovább ereszkedtünk. A Börzsöny sűrűjében jártunk, olyan helyeken, ahol a turista ritkán jár. Pláne ilyen időben…

A Fekete-völgybe a patakhoz már sötétedésre értünk le. Ekkor tartottunk kb. másfél óra késésnél. Ott nincs térerő, telefonálni esélytelen, de ha tudtam volna is, ahol Eni volt, ott sincs. Szóval még azt sem tudtam elmondani, hogy mi van már, és nyugodjon meg jövünk, csak két pofára esszük a sarat. Na de épp odaértünk a sínekhez, onnan már pikk-pakk kijutunk. Nincs szint, csak pár laza patakátkelés, baba lesz! Kb. 1 perc 40 mp-ig tartott a baba rész. Első gázló. De az sehol, mert térdig ér a víz és elmosta. Azt kell tudni arról a völgyről, hogy ott réges-régen kisvasút közlekedett. Na nem a turistákat hurcibálta, hanem valószínűleg a fakitermelést segítette. A nyomvonal azóta az enyészeté lett, teljesen kísérteties, ahogy a patak fölé lógó sínpár kanyarog a semmibe. Ekkor kezdődött az ultimate kaland. Végül sikerült az előttünk, a patak felett átívelő sínen átegyensúlyozni a bringával. Alattunk egy méterre a sebes, “mély” patak. Volt aki a cipő levesz és átsétál taktikát választotta.

Ott hirtelen kaptunk egy defektet is. Mondtam két fiúnak, hogy menjen előre és szóljon Eninek, hogy minden ok, és jövünk. Már elég közel voltunk a szálláshelyhez, és a track is megvolt a navigációkon. Mi hárman maradtunk defektet szerelni. Miután kész lettünk a fiúk után iramodtunk. Jött egy-két kisebb gázló, ami a két srác úgy döntött “idegből” old meg, azaz simán keresztülhajtott rajta, nem foglalkozva a beázó cipőjükkel. Úgyhogy csatlakoztam az “őrült osztaghoz”. Kisvártatva beértük a fiúkat, akik egy, az addigi legcombosabb gázló jobbik partján épp a zoknijukat húzták fel. Jó pár percig keresték, hátha száraz lábbal átjuthatnak, de a part nem kedvezett nekik, így maradt a lábmosás.

Nekünk akkor már mindegy volt, áthajtottunk a habokon-hullámokon. Kiértünk a völgyből a panzióhoz, innen már aszfalt vezetett tovább.

Sikerült elhagyni egy szerszámot valamelyiknek, úgyhogy én megbeszéltem, hogy előre megyek, ők pedig csak jöjjenek utánam a betonúton, 4 km után ott leszek a tűznél. Ekkor tartottunk 3 óra késésnél. Tekertem, ahogy csak bírtam. Azért már elég ideges volt, főleg, hogy nem értük el egymást, de sejtette, hogy nincs nagy baj, csak mégse tudta lenne-e okosabb döntés, mint ott várni minket. De a legjobbat választotta, ott várt a helyszínen. A tüzet sem gyújtotta meg, és milyen jól tette, mert valószínűleg már az összes száraz fát elégette volna. Gyorsan kipakoltunk, és tüzet gyújtottunk. Nemsokára megérkeztek a hátrahagyott legények is. Mindenki épségen, ki-ki többé-kevésbé száraz lábbal.

A vacsora finom volt és kiadós, a sör kellemes zsibbasztó és még pár korty szilvapálinka és csoki is előkerült. A cipők és a zoknik helyet cseréltek a bográccsal és komótosan gőzölögtek a tűz körül. A szálláshelyeket még a vacsora előtt megcsináltuk. Volt aki sátorban, volt aki csak bivakzsákban, vagy rögtönzött fóliasátor alatt vészelte át a nem túl hideg éjszakát. Maradjunk annyiban, hogy senkit sem kellett altatni a napi fitneszprogram után.

Reggeli közben még raktunk egy kis tüzet, mert hűvös volt és cipőknek sem ártott még egy kis száradás. Nem valami 3 az egyben kávéval, hanem igazi olasz kotyogóssal kényeztettük a csapatot. Közben lebontottuk a sátrakat és pakolni kezdtünk, hogy elindulhassunk.

Joss kiszállt a túrából, úgy tűnt sok volt neki a hideg cipőben tekerés előző nap. Így négyen folytattuk utunkat. A Király-kúton feltöltöttük a kulacsokat és néhány kedves erdésszel beszélgettünk. Diósjenő alatt a hajtűkanyarban aztán Matyinak is ki kellett szállnia, mert az előző napi térdfájása egyre csak kínzóbb lett. Ő Diósjenőre gurult be és onnan ment tovább. Hárman maradtunk. Marci, Zsolti és jómagam. Az idő tisztult és egyre többet sütött a nap, habár a szél még mindig hideg volt. Felkapaszkodtunk a Foltán-kereszthez, majd tovább másztunk a kéken a Csóványosra. Onnan leereszkedtünk az Oltár-kőhöz, majd a hegyoldalban végigjöttünk a Rakodó-nyeregig. Röviden még gurultunk, majd jött a combos tolós szakasz fel a Nagy-Hideg-hegyre. Felérve megvártuk, hogy a pulzusunk is utolérjen minket. A csúcson lőttünk egy fotót és bevettük magunkat az étterembe. Babgulyás rendeltünk, amit ki-ki egy üdítővel kísért le. Innen már “csak egy guruás” várt ránk Kismarosig.

Az idő ellenére, vagy tán pont azért, de szuper kis túránk volt. Kitartóak voltak a srácok, felvették a kesztyűt, bármit is dobott elénk az erdő. Az egyöntetű visszajelzésük az volt, hogy élvezték, volt benne kihívás, és alapvetően jól szórakoztak. Utólag meg amúgy is minden emlék megszépül. Összes táv: 107 km Összes szint: 2168 m Na és te? Bevállanál egy ilyen túrát?

Szöveg: Boros Balázs Mókus Fotó: Joss Alcantara, KLND.eu, Boros Balázs Mókus

A képek minőségért elnézést kérek, csak telefonnal fotóztunk ezen a túrán, de legközelebb már fényképezőgéppel fogok.

Ha kíváncsiak vagytok a túráról készült rövid kis filmjére Mundy Marcinak, itt tudjátok megnézni: